többiek közé követ hordani, inkább azt figyelte, van-e ismételt omlásveszély, és hogy miként haladnak.

A kutatókat némiképp váratlanul érte Tamara jelzése: miközben ők a bent rekedtek viselkedését figyelték, kint is zajlottak az események. A barlang szájában álldogáló idegen mindjárt az omlás után odament a kőrakáshoz és bontani kezdte. Miután eltűnt a bejáratból, hamarosan egy újabb β érkezett a helyére, aki, amint meglátta a helyzetet, maga is sietett követ hordani. Hamarosan négy-öt idegen dolgozott odakint is, néma összhangban, miközben egy pedig a bejárattól figyelte őket.

Nem kellett hozzá sok idő, és a törmelék tetején sikerült egy akkora lyukat nyitniuk, amin már egy ember átfért. Amikor ez elkészült, α fürgén átnyomakodott rajta és elindult vissza, a Tárgyalóterem felé. A β-k szépen sorban követték, nem néztek vissza, hogy vajon a három társuk épen kerül-e elő a kőrakás mögül.

Amikor visszaértek a terembe, α egyszerűen átadta a lemezt Chaplainnek, a helyére ült és várakozóan az emberekre nézett.

Bár a reakció Chaplaint is megdöbbentette, volt annyi lélekjelenléte, hogy zavartalanul folytassa a kijelölt programot.

Kent teljesen sokkolták az események. Csak ült a székében és maga sem tudta, mi minden jár a fejében. Azt persze tudta, mi következik, és nem is csalatkozott: a karján már jelzett is a mokom, hogy ideje indulnia. Megpróbálta összeszedni magát, vetett egy pillantást a többiekre, és elindult a bizottsági ülésre. Ahogy kilépett az ajtón, halványan mintha az derengett volna fel előtte, hogy Barbara aggódó tekintettel néz utána.

A bizottságban teljes volt a zűrzavar. Kent meglepte, hogy a mai események milyen erős indulatokat váltottak ki a tagokból. A konzul feldúlt volt, de uralkodott magán, a tábornok azonban hangosan szidta a tudósokat. Ennek ellensúlyozásaként kezdetben Minabongo és Kuno próbált még érvekkel védekezni, később azonban többen is elvesztették a türelmüket, és a vita határozottan elcsúszott a személyeskedés irányába. Ken riadtan pislogott, és remélte, hogy hamarosan valaki végre rendet tesz. Mi tagadás, elég kínosan érezte magát. Végül a konzul felállt és határozottan az asztalra csapott. Ez annyira szokatlan volt, hogy mindannyian felkapták rá a fejüket, és félbehagyták, még a legbriliánsabb sértegetéseiket is.

– Elég! – mondta a konzul, és a hangjából csak úgy sütött az erő. – Elég az ostoba vagdalkozásból! Nem azért hívattam össze a bizottságot, hogy mindenki a másikra mutogasson, vagy felelőst keressen. Nekem megoldások kellenek. Válaszok, amiket most nem kapok meg. Amiket már megint nem kaptam meg. Erről beszéljen valaki!

Néma csönd lett.

– Nos? – nézett körül a konzul. – Hirtelen mindenkinek mennyi türelme lett! Ez viszont most kevés. Nekem is kevés és a helyzet megoldásához is kevés. Értékelést és megoldásokat várok! Fogjanak hozzá, uraim!

Továbbra sem szólt senki, viszont ismét érezhetően nőtt a feszültség, ahogy a haragos arcok riadtba fordultak. Moccanni sem nagyon mert senki, míg végül a konzul Minabongóhoz fordult.

– Azt hiszem, magának illene kezdenie a mai események után – bökte oda barátságtalanul.

Az exobiológus megadóan bólintott, aztán vett egy nagy levegőt.

– Nos – kezdte –, azt biztosan megállapíthatjuk, hogy az idegenek egészen másképp viszonyulnak a kommunikációhoz, mint mi. Az ő életükben láthatóan nagyobb szerepe van a rögzített rutinoknak, mint nálunk. Ilyen rutinnak tűnik, hogy nem engedik egymást látótávolságon kívül, és hogy a cél elérése érdekében mindenben alávetik magukat α szolgálatának.

– Ez mind szép – szólt közbe a konzul, aki láthatóan nem volt vevő a hosszas elemzésekre –, de minket inkább az érdekelne, hogy hogyan kommunikálnak. Illetve az, hogy miért nem kommunikálnak most?