idegenek viselkedése ezt a magyarázatot sem támasztotta alá, ez a legkevésbé sem tűnt megnyugtatónak.
Szívesen beszélt volna ezekről Barbarával, de sehogy sem sikerült úgy alakítania a dolgokat, hogy „véletlenül” összefussanak. Persze, felvethette volna a kérdéseit Tamarának is, akivel viszonylag sok időt töltött, a lányt azonban sokkal inkább a kommunikáció hiánya frusztrálta, az ő gondolatait ez kötötte le. Ráadásul Tamara mellett Kennek mindig olyan érzése volt, mintha hozzá nem értő laikus lenne, ezért olyan kérdéseket, amelyekben nem volt teljesen biztos, egyre kevésbé mert felvetni. Barbarával persze teljesen más lett volna a helyzet. A végzettségük és a munkájuk is annyira közel állt egymáshoz, hogy vele szemben nem kellett szakmai fölénytől tartania. Barbarával egészen más miatt kellett óvatosan bánni… Ken azon kapta magát, hogy egyre többet mereng azon, miként tudna végre találkozni vele, ugyanakkor egyre jobban tartott is a dologtól. A vége mindig az lett, hogy sóhajtva letett a cselekvésről, és a különböző jelentéseket elővéve újra a munkájába temetkezett.
3.
Néhány nappal később Kent váratlanul rendkívüli bizottsági ülésre hívták. El nem tudta képzelni, mi történhetett, mert a hívás nem volt sürgős, tehát nem valami váratlan esemény váltotta ki, ugyanakkor mégis rendkívüli volt, tehát mégsem várhatott néhány napot, amíg eljön a rendes ülés ideje.
Ráadásul a tanácskozás eleje éppen úgy telt el, ahogy a rendes üléseken megszokhatták. A kapcsolatfelvételért felelős csoportok vezetői részletesen beszámoltak az előző nap eseményeiről, illetve az elmúlt időszakban történtek részletes elemzéséről. Ken egyre kevésbé értette, mi értelme volt őket idő előtt összerántani.
A beszámolók után azonban a konzul vette magához a szót.
– Uraim – kezdte – a jelentésekből minden alkalommal úgy tűnik, hogy a folyamat rendben halad, minden a legtökéletesebben alakul. Azt kell, azonban mondjam Önöknek, hogy én a magam részéről egyáltalán nem vagyok elégedett.
Az asztalnál ülők kényelmetlenül tekingettek egymásra. Különösen a kutatást vezető szakembereken látszott az idegesség. Ken azonban érdeklődve nézett a konzulra, aki felállt, és fel-alá sétálva folytatta.
– Félreértés ne essék, nagyra értékelem mindannyiuk munkáját. Ugyanakkor nem lehet szó nélkül elmenni a tény mellett, hogy a hónapok óta tartó folyamat során gyakorlatilag semmiféle hasznos információt nem tudtunk meg az idegenekről. Belátom, komoly eredmény, hogy beszélni tudunk velük. Ugyanakkor ez a képességünk láthatóan nem elég ahhoz, hogy információt is cseréljünk. Hogy információkhoz jussunk. Ennyi idő alatt azt sem sikerült megtudnunk, az idegenek miképpen nevezik magukat. Hogy honnan jöttek. Hogy minek jöttek ide. Nem tudtunk meg semmit!
Megállt és szembe fordult az asztallal.
– Ez elfogadhatatlan.
Egy ideig csak szúrós szemmel vizslatta a bizottság tagjait, akik lélegzetvisszafojtva, csöndben ültek. Aztán újra járkálni kezdett.
– Azért kérettem ma ide Önöket, hogy megoldást találjunk erre a problémára. Ötleteket várok, miképpen lehetne valahogy szóra bírni az idegeneket, hogyan lehetne valami információt kicsikarni belőlük.
Ismét szembe fordult az asztallal. Egy ideig szótlanul fürkészte őket, aztán leült a székébe.
A bizottság tagjai magukba mélyedten hallgattak. Végül Lorenzo Kuno, az etológusok hallgatag vezetője szólalt meg.
– Támpont nélkül mit tehetnénk…?
A konzul azonban nem volt vevő a kifogásokra.