idegenek milyen tárgyakkal, eszközökkel állnak elő. Az eredmény ehhez képest lehangoló volt.)

Minden teremre jutott egy idegen, aki, mint egy őrző, felügyelte azt. Ez elsősorban abban mutatkozott meg, hogy nem hagyta el a szobát, csak téblábolt benne, és többnyire bámészkodott kifelé az ablakokon. Minden rendszer nélkül váltották őket: volt, aki csak néhány percet töltött őrködéssel, volt, aki egy egész napot is. Közben más idegenek jöttek-mentek a termek között, de sosem lehetett tudni, hogy közülük valamelyik a következő őrző lesz-e, vagy csak megpihen az adott helyen.

A pihenés is érdekes mintázatot mutatott: a terembe érkező idegenek mindig a fal mellé telepedtek. Nem mindig azonos oldalfalhoz, de ha igen, mindig egymás mellé. Üldögélés közben semmi egyebet nem csináltak. Ez nagyon meglepte a kutatókat, mert azt hitték, ha „egymás között” figyelhetik meg az idegeneket, mindenképpen fény derül arra, miként kommunikálnak egymással. Nos, nem derült fény. Az idegenek vagy nem kommunikáltak, vagy olyan módon tették, ami az emberek számára érzékelhetetlen volt.

Tamarának ez egyáltalán nem tetszett, és ismét kiemelte a diszkompatibilitás lehetőségét. Ken azonban ezzel nem tudott mit kezdeni: az idegenek láthatóan képesek voltak a kapcsolat kialakítására, hiszen volt együttműködés velük, ez pedig számára azt jelentette, hogy a kommunikáció visszafelé is megfejthető, az idegenek egymás közötti kapcsolata is megérthető. Mindazonáltal továbbra is hiába figyeltek, semmi olyan jelet nem találtak, ami alapján az idegenek érintkeztek volna egymással.

Szintén Tamara hívta fel a figyelmet arra az érdekes tényre, hogy az őrök, illetve a termekben megpihenő idegenek, mind „β-k” voltak. α (vagy α-k, ezt nem sikerült eldönteni) egyed csak ritkán járt a termekben, és akkor is csak rövid ideig maradt, soha nem pihent meg. Hogy tulajdonképpen mit csinált és miért, az szintén nem derült ki, mert α sem beszélt – vagy kommunikált valahogy – a többi idegennel, igaz, néha előfordult, hogy néhány „β” követte az útja során.

Az sem derült ki, az idegenek valójában minek foglalták el a rendelkezésükre bocsátott tereket. Eszközt nem tartottak bennük, csinálni sem csináltak semmit, sőt, még csak nem is lakták be őket igazán. Igaz, az őrzők révén mindig volt bennük valaki, de az idegenek többsége kora este visszament a kompjaikra és ott töltötte az éjszakát. Elvétve fordult csak elő, hogy valamelyikük – aki nem őrző volt – a termekben maradt volna. Ezekben az esetekben is többnyire a falnál üldögélt, vagy a fejét a térdére hajtva aludt.

Az is feltűnt a kutatóknak, hogy, bár az idegenek alaposan bejárták a szabad teraszokat, sem azokra, sem a hozzájuk vezető folyosókra nem állítottak őrzőket. A bejárás után gyakorlatilag nem fordult elő, hogy akármelyikük a terasz felé kiment volna a szabadba. Úgy tűnt, ezeket a helyeket nem tekintik a rendelkezésükre bocsátott terület részének.

Természetesen izgalmas kérdésnek tűnt, hogy végül is hány idegen jelenlétére kell berendezkedni. Ezt a kérdést elsőként Connors ezredes vetette fel, de utána többen is kifejtették, mennyire fontos lenne tudni. A kérdésre persze nem volt annyira bonyolult választ adni, hisz a hőkövetők már működtek, a kamerák pedig mindig is be voltak állítva. Pontos számot persze senki sem tudott mondani, azt viszont biztosan meg lehetett állapítani, hogy az idegenek állandó létszáma körülbelül ötven fő körül alakult, ebből az α-k száma nem haladta meg a kompokét – bár ezt nem lehetett biztosan megállapítani, mert az α-k sosem mutatkoztak együtt.

Kent leginkább az foglalkoztatta, minek jött le a felszínre ilyen sok idegen, amikor láthatóan semmi dolguk sincs. Számára ez aggasztóan érthetetlen volt: ezzel az idegenek fölösleges kockázatot vállaltak, hiszen a leérkezett egyedek nyilvánvalóan nagyobb veszélynek voltak kitéve, mint az űrhajón maradt társaik. Ez Ken számára ellentmondott minden alapvető szabálynak. Csak egy magyarázatot tudott volna elfogadni: az idegenek mégis csinálnak valamit, csak ezt eddig még a legéberebb figyelemmel sem vették észre. Túl azon, hogy az