3. A KONFLIKTUS
1.
Az idő gyorsan szállt. A második szakaszban új tárgyalót nyitottak, ami a Kapcsolatfelvételi Teremmel ellentétben nem a komplexum alsó szintjein helyezkedett el, hanem magasan, a felszínhez közel. A helyiség tágasabb volt a korábbinál, és széles ablakai voltak, amelyek egyrészt a medence irányába, másrészt a tenger felé nyitottak pazar kilátást. A tárgyaló előtt több előkészítő termet is kialakítottak, ebből néhányat teljes egészében az idegenek rendelkezésére bocsátottak. Az előkészítő helységekből folyosók vezettek a szabadba, ahol széles sétányokon lehetett megpihenni, mind befelé a medence, mind kifelé a tenger irányában. Az alapvető elképzelés az volt, hogy ezeken a későbbiekben informális megbeszélésekre, közvetlen kapcsolatfelvételekre kerülhet sor, az idegenek azonban egyik sétányra sem mentek ki, így ezeket gyakorlatilag soha senki nem használta.
Hosszas vita után a felső tárgyaló megközelítésére egy mobil lépcsőrendszert építettek ki a hely belső oldalán – ezzel kerülték el, hogy a komplexum saját liftrendszerét meg kelljen osztani az idegenekkel. Ez azonban őket láthatóan nem zavarta: a komptól minden nap ugyanolyan eltökélten másztak fel a csúcsig. Sem fáradtságot, sem bosszúságot nem mutattak sohasem.
Szintén meglepő volt, hogy a rendelkezésükre átadott helyiségeket sem használták ki igazán. Hosszú idő után hoztak az egyikbe valamit, ami nyilvánvalóan szék volt, ezen az „α-egyed” a találkozók előtt és után elüldögélt hosszabb-rövidebb ideig, a többiek azonban még ennyi időt sem töltöttek el bennük, legalábbis egy helyben: amíg a vezetőjük ült, a többiek – a β-egyedek – fel-alá sétálgattak a szobák között és a lépcsőkön.
Természeten egy alkalmas pillanatban a szakértők megvizsgálták a széket is, de semmi különlegeset nem találtak rajta: egy egyszerű ülőalkalmatosság volt, semmi több. Az viszont érdekes volt, hogy α másnap azonnal észrevette a vizsgálat tényét, hiába igyekeztek az emberek a lehető legpontosabban visszahelyezni a széket a helyére. Ahelyett, hogy leült volna, ahogy mindig szokta, hosszan nézte a széket, aztán alaposan megvizsgálta a szobát is. Ugyanakkor később a teremben semmiféle utalást, vagy megjegyzést nem tett a dologról, láthatóan napirendre tért az esemény fölött.
A tárgyalóban folytatott program alapvetően eltért a korábban alkalmazottól. Két, jól elkülönülő egységre tagolódott: az első felében gyakorlatilag nyelvtanítás folyt, a másodikban tudományos ismeretek átadása. Az első meglepően jól ment, α következetesen megtanult mindent, amit mondtak neki, képes is volt alkalmazni is a tudást, és hamarosan érdemben lehetett vele kommunikálni. Mindenki a csodájára járt, mert nem felejtett, sem szabályokat, sem szavakat, s amit megtanult, azt utána mindig jól is használta. Ugyanakkor képtelen volt megérteni a kérdő módot. Ő maga sem használta, és a feltett kérdésekre sem reagált: úgy vette, mintha azok a mondatok el sem hangzottak volna. Chapman és a segítői hosszú napokon keresztül kísérleteztek a legkülönfélébb megoldásokkal, hogyan tudnák megértetni és megtanítani a kérdések lényegét és célját, de ezeken a napokon a két fél közötti kommunikáció rohamosan zuhant, míg végül α csak ült a teremben, anélkül, hogy bármire reagált volna, vagy akár csak egyetlen hangot is hallatott volna. A vezetés végül már úgy értékelte, a próbálkozások a kapcsolat meglétét kockáztatják, ezért arra utasították Chaplaint és az embereit, hogy próbálják kerülni ezt a nyelvi eszközt, és e nélkül jussanak dűlőre az idegennel. A kérdések elhagyása után néhány nappal teljesen rendeződött a két fél közötti kommunikáció, és a folyamatok visszatértek a normális kerékvágásba.
A tudományos ismeretek átadása a szakértők szerint azért volt fontos, mert itt nyílt volna meg a terep a valódi információcserére, az idegenek tudásának feltérképezésére. Abban mindenki egyetértett, hogy első lépésként valamiféle közös nyelvet, közös kiindulási pontokat kellene találni, és erre a célra a matematika a legmegfelelőbb. Azon már kiélezett, késhegyre menő,