– Várunk – fordult felé Tamara és nyugodtan felnézett rá.

– Ugyan mire, és meddig? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában Baevere.

– Arra, hogy ő kezdeményezzen – engedett meg magának egy udvarias mosolyt Tamara. – Ez szerepel az előzetesen kidolgozott és elfogadott stratégiában. És addig, amíg meg nem történik.

A tábornok megvetően fintorgott, a lány azonban visszafordult a kijelzők felé.

A teremben a két férfi továbbra is mozdulatlanul bámulta egymást.

Némán peregtek a percek.

– Nem is pislog. Olyan mintha halott lenne – suttogta Nolee nyugtalanul.

Tamara egy pillantásra sem méltatta. Felállt inkább, és kényelmesen a frissítő automatához sétált. Ken csodálkozva figyelte, ahogy töltött magának egy meleg italt.

– Most mi van? – bukott ki belőle a kérdés.

Tamara nekidőlt a kis asztalkának, kortyolt egyet a poharából és a kijelzők felé bökött.

– Türelemjáték. Erőpróba. Farkasszemnézés. Mindegy, hogy nevezed.

– De miért? – Ken úgy érezte, kezdi elveszteni a fonalat. Egészen másmilyennek képzelte a nagy találkozást.

– Mert aki kezdeményez, annak a kommunikációs közegében zajlik majd le a kapcsolatfelvétel. Ez pedig sokkal nagyobb hátrány, mint amekkora előny.

Ken ezt sem értette, de nem mert tovább kérdezősködni.

– Hát ez világtörténelmi röhej, ami itt folyik – szólalt meg a tábornok újabb öt perc eltelte után. – Mégis, mi bajunk lehet abból, ha megengedünk egy hellót?

Tamara enyhe rosszallással vonta fel a szemöldökét.

– Mondtam már. Ezzel eldőlne, hogy a mi kommunikációs formáink között zajlik majd a kapcsolatfelvétel. Ennek a lényege szükségszerűen az információcsere, méghozzá nagy tömegben. Ha a mi eszközeinkkel zajlik, akkor az a mi megértésünket korlátozza, mert szükségszerűen antropomorffá teszi. Egyben pedig kiszolgáltat minket, hiszen a kommunikációs formáink sok minden egyebet is elmondanak rólunk, nemcsak azt, amit közölni akarunk. A kényelemnek, meg az irányító szerepnek tehát a nagyobb kiszolgáltatottság és a kisebb hatékonyság az ára. Higgye el, nem éri meg!

Kiitta az italát, a poharát a rekollektorba tette és visszaült a helyére.

Ken érezte, hogy az egész csapatban nő a tanácstalanság. Feladat nélkül üldögéltek, vagy bámultak befelé a terembe, időnként lopva Tamarára sandítva, hátha mond, vagy csinál valamit. A háttérben a katonák halkan sürgölődtek még, de közülük is egyre több végzett a feladatával és csak állt ugrásra készen.

Az idő csigalassúsággal haladt.

– Lássa már be, hogy ez itt egy patthelyzet! – tört ki végül ismét a tábornok. – Vagy addig várunk, amelyik valamelyik éhen hal odabent? Esetleg, amíg az idegen elunja magát és visszamegy? Tényleg ezt akarja?

Tamara elgondolkodva hajtotta félre a fejét.

– Hát most, hogy így mondja, ennek is megvan az esélye. Eredmény nélkül visszamegy a kompra. És? Holnap visszajön. Közben esetleg konzultál a társaival, és legközelebb esetleg más stratégiával próbálkoznak. Miért baj ez?

– Nem biztos, hogy a mi logikánk szerint fog reagálni – szólalt meg halkan Nolee. – Nekem valahogy nagyon rossz érzésem van tőle.

– Hát eddig nekem se lopta be magát a szívembe – értett egyet Tamara, aztán megeresztett Nolee felé egy kötekedő félmosolyt. – Pedig olyan helyes fiú!

Barbara felkapta a fejét és csodálkozva nézett rá, Nolee azonban nem vette a lapot.

– Ha igazad lenne, akkor most nemcsak bennünk nőne a feszültség, hanem benne is. De ennek semmi nyoma – felelte komolyan.

Tamara megnyugtatóan bólogatott.