A tábornok türelmetlenül felmordult, így aztán mindenki elhallgatott és csendben figyelte a villogó lámpát. Jó negyedórán keresztül nem történt semmi. Aztán a villogás abbamaradt, és hamarosan a narancssárga fény zöldre váltott. A csapat előredőlve, még a levegőt is visszatartva meredt a képernyőkre.

Újabb néhány perc várakozás után végre megmozdult az ajtó. Olajozottan félresiklott, s a nyílásban feltűnt a várva várt alak.

– Humanoid – dokumentált szenvtelenül Tamara, miközben fürgén jártak a kezei a konzolján. – Teljes felületét védőruha fedi, ami elsőre gyakorlatilag megegyezik a mi szkafandereinkkel. Várható magassága körülbelül 170 centiméter, testarányai az átlagos emberi arányokkal hozzávetőleg… – gyors pillantást vetett a műszerekre és felvonta a szemöldökét – 97%-ban egyeznek.

Tartott egy gondolatnyi szünetet.

– Akár ember is lehetne – tette hozzá végül elbizonytalanodva.

Senki nem reagált, de Ken a szeme sarkából látta, hogy Dani arca elsötétül.

Az idegen nem mozdult, csak állt a nyitott ajtóban. Úgy tűnt – bár lehet, hogy ezt csak Ken magyarázta bele a helyzetbe – mintha várna valamire. Aztán egyszer csak megmozdult, óvatosan lelépdelt a rámpán és elindult a dokkolófolyosón.

– Karel, készüljön, az idegen már a folyosón van, hamarosan megérkezik önhöz! – szólt a mikrofonba élesen Tamara. Egy gondolatnyi szünet után hozzátette: – Elsőre emberszerűnek látszik, külsőre is, viselkedésre is, persze, nem tudjuk, mit rejt a ruha. Mindenesetre ne felejtse el, hogy tökéletesen mozdulatlannak kell maradnia, amíg ő nem kezdeményez!

– Igen, asszonyom – érkezett a válasz. – Készen állok!

Ken a kijelzőket figyelte, ahogy az idegen belépett a folyosóra és megállt. Várt egy kicsit, majd bal karját maga elé emelte, a jobbal pedig a bal csuklójához nyúlt.

– Keze van, öt ujja, és a hüvelykujja szembefordítható a többivel – konstatálta fennhangon Tamara.

Az idegen továbbra is maga előtt kinyújtva tartotta a bal karját, kezét lazán ökölbe szorította. Egy ideig várt, aztán lassan elindult a folyosón a szemközti ajtó felé. Szinte lépésenként megállt néhány pillanatra, de ettől eltekintve nem tett más mozdulatot. Mikor körülbelül három méterre megközelítette, az ajtó automatikusan kinyílt, és mögötte egy bal kanyarban folytatódó újabb folyosó tárult fel. Az idegen ismét megállt. Karját előre nyújtva, mozdulatlanul várt néhány percet, aztán ugyanolyan lassan folytatta az útját, mint korábban.

– Mérnek rádiókapcsolatot a hajó és az idegen között? – kérdezte a tábornok a katonái felé fordulva.

– Nem, uram – felelte az egyik. – Semmiféle általunk ismert és mérhető kapcsolatot nem tapasztalunk.

Ken ezt igen különösnek találta, de Tamara csak bólintott.

– Ha van nekik valami hasonlójuk a mi Exobiológiai Etikai Törvényünkhöz, vagy csak szimplán gyakorlatuk a kapcsolatteremtésben, akkor ez egyáltalán nem meglepő. Bár azt nem tudnám megmondani, számunkra ez örvendetes vagy inkább aggasztó.

Ken ezt sem értette, de nem tett hozzá megjegyzést, inkább a képernyőket figyelte.

Az idegen közben továbbhaladt a folyosón, és egyre közelebb került a következő ajtóhoz, ami mögött már a Tárgyalóterem volt.

– Van nála fegyver? – kérdezte hirtelen a tábornok.

– Nincs, uram – most egy másik katona válaszolt. – De meg kell jegyeznem, az előírásoknak megfelelően jelenleg csak passzív módszerekkel figyelünk, semmi olyan eljárást nem alkalmazunk, ami, például a kibocsátott sugárzás miatt, veszélyeztethetné egyfelől a rejtettségünket, másfelől az idegen biztonságát.

A tábornok biccentett, de látszott rajta, hogy nincs meggyőzve. A teremben várakozók feszültségébe némi váratlan félelem vegyült.