– Uram, a mai technikai lehetőségek között egy landolásban vagy akár egy mentésben a vizuális megfigyelésnek semmiféle szerepe nincsen. Ilyen módon az időpont meghatározásában sem szükséges, hogy szerepet játszanak a fényviszonyok.

– Technikailag – szólt közbe Tamara feléjük fordulva. – Pszichológiailag viszont nagyon is szükséges szempont.

A katona egy pillanatig gondolkodott, aztán visszafordult a konzoljához és lekérdezett valamit. Egy perc sem telt bele és elégedetten visszafordult.

– Tessék – mutatta. – Egy hétre vissza lekérdeztem a légi és bolygó körüli  közlekedés aktivitásának adatait. Jól látszik, hogy hajnali három és fél öt között a legalacsonyabb a forgalom. Nyilván ekkor a legbiztonságosabb behatolni egy ismeretlen közlekedési térbe.

– Ebben igaza is lehetne – felelte Tamara –, ha nem lennénk tisztában azzal, hogy a leszállási pályát hetek óta egyetlen jármű sem keresztezte, sőt, még csak meg sem közelítette.

A konzolja felé fordult, és a képernyőjére kirajzoltatta a használt közlekedési pályákat. A hajó és a sziget környéke elhagyatottan sötétlett.

– Pontosan tudhatták, hogy akármikor indulhatnak.

A katona erre nem szólt semmit.

– Nem tudok erre válaszolni magának – szólt közbe a tábornok nyersen. – De azt gyanítom, körülbelül negyedóra múlva okosabbak leszünk.

A kijelzők felé bökött, amelyeken pontosan nyomon lehetett követni a komp ereszkedését. A Központi Számítógép folyamatosan számolta a lehetséges és a várható helyszínt és időpontot. A képek világosan mutatták, hogy az idegenek valóban 15 percen belül le fognak szállni, méghozzá a terv szerint, a kijelölt leszállópályára.

Tamara szó nélkül leült a konzoljához, és a fejére helyezte a speciális kommunikációs egységet. A konzolján képet váltott, és megnézte, mit csinál Chaplain a tárgyalóteremben.

– Karel, hall engem? – kérdezte.

– Igen, hallom – érkezett a válasz. – De nem ismerős a hangja. Kivel beszélek?

– Tamara Gocci vagyok az I. számú Megfigyelőhelyről. Közvetlenül innen koordináljuk az eseményt. A lényeg az, Karel, hogy bármi történik is, maga ne mozduljon meg, ne szóljon, ne csináljon semmit! Úgy álljon a helyén, mint egy szobor! Érti?

– Értettem, asszonyom! Ne aggódjon, napok óta erre trenírozom magam! Menni fog.

Tamara szó nélkül lekapcsolta a vonalat és elgondolkodva nézett maga elé. A tábornok megint hozzálépett.

– Mi a fenét csinál maga? Mégis kinek képzeli magát? – förmedt rá.

Tamara teljes nyugalommal nézett fel rá.

– A munkámat végzem, tábornok. Ez szakmai kérdés, ne próbáljon meg beleszólni! A maga dolga a biztonság. A többit hagyja a hozzáértőkre!

A tábornok nem akart hinni a fülének. Válaszolt volna, de Tamara megelőzte.

– Én sem venném a bátorságot, hogy beleszóljak a védelem kérdéseibe. Maga is tartózkodjon attól, hogy a tudomány területére tévedjen! Így kerülhetjük el leginkább a bajt.

Azzal visszafordult a műszereihez.

– Tábornok úr! – szólt át a műszerfaltól az egyik katona.

Baevere egy pillanatig még a lány mögött állt, mint aki nem tudja eldönteni, válaszoljon-e, aztán szó nélkül megfordult és visszament a beosztottaihoz.

– Hát ez merész volt! – súgta Ken Tamarának.

– Nem fogom hagyni, hogy egy vérgőzös barom taccsra vágja minden idők egyik legfontosabb történelmi pillanatát – felelte komoran a lány.

Aktiválta a falon az optikai mezőt és finoman eltekerte a főszabályozót. Egy ablaknyi terület fokozatosan áttetszővé vált, lehetővé téve, hogy saját szemével is belásson a Tárgyalóterembe.