Gyorsan meghatározta még az ügyelet rendjét – valakinek mindig figyelnie kell, mikor riasztják őket –, aztán elengedte őket. Remélte, hogy nem látják rajta, de ő elsősorban fáradt volt, s a feladat inkább nyomasztotta, mint lelkesítette.

Hosszú napokig megint nem történt azonban semmi.

A leszállópályát átépítették, a szükséges átalakításokat elvégezték, Karel Chaplaint pedig – aki természetesen igent mondott – alapos kiképzés alá vették. Ezt leszámítva azonban a bázis legénysége – s persze a bizottság is – csak várt, hogy történjen végre valami.

Az idegen komp azonban nyugodt közönnyel lebegett az űrhajó alsó dokkja alatt, bár – a megfigyelések szerint – semmilyen módon nem kapcsolódott hozzá, és rádiókapcsolatot sem tartott vele.

Az ötödik napon ismét megszólaltak az aggodalmaskodó hangok, s rájuk, mintegy kontraként, a türelmetlenek is. A bizottság azonban nem látta indokoltnak, hogy változtasson a kidolgozott stratégián.

A riasztás végül a hetedik napon, hajnali négy körül érkezett meg, amikor már sokan nem is várták. A csapat kapkodva készült össze, és indult volna a szolgálati helyére. Némiképp meglepve tapasztalták, hogy a szállásuk előtt már egy jármű várt rájuk, ami gyorsan, biztosan, és főleg hangtalanul elvitte őket a kijelölt helyükre.

A megfigyelőteremben persze nagy volt már a sürgés-forgás. A hátsó fal műszereinél egy egész sereg katona tevékenykedett szó nélkül, mégis igen olajozottan – látszott, hogy összeszoktak, és mindegyikük pontosan tudja, mi a dolga. A tábornok is jelen volt már, és hátratett kezekkel a műszerek kijelzőit bámulta. Futólag biccentett feléjük, ezt leszámítva azonban ügyet sem vetett rájuk.

A csapat tagjai gyorsan elfoglalták a helyüket, és tekintetükkel átfutottak az előttük álló konzolok műszerein. Ken meglepve, de igen elégedetten látta, hogy ő – mint csoportvezető – minden műszer adatához hozzáfér, és a központi adatrögzítéstől függetlenül is tud megfigyeléseket végezni, visszajátszani, vagy éppen elemezni. Mikor felnézett, hogy valamiképpen megossza valakivel az örömét, Tamarát látta meg, aki a széke mögött állt és egy kijelzőt figyelt összeráncolt szemöldökkel. Mikor észrevette, hogy Ken figyeli, ránézett és megkérdezte:

– Miért pont most?

Ken értetlenül bámult rá.

– Hogyhogy miért pont most? Biztos most készültek fel rá.

– Nem úgy értem – rázta a fejét Tamara. – Nem a hét nap az érdekes, hanem az, hogy miért pont hajnali négykor? Se nem éjjel, se nem nappal.

A tábornok két nagy lépéssel mellettük termett.

– Hogy érti ezt? – kérdezte meglehetősen követelőzően.

Tamara rápillantott, de nem jött zavarba.

– Sehogy. Csak jó lenne érteni a motivációjukat, hogy miért éppen most indultak el.

Látva, hogy a tábornok arca elsötétül, magyarázatként hozzátette:

– Tudja, az ember például nappal aktív lény. Szeretünk mindent napfényben csinálni. Ha kora hajnalra is tettünk volna egy ilyen landolási akciót, akkor is vártunk volna vele még egy órát, már csak azért is, hogy ha bármi gond adódik, a földi személyzetnek vagy a keresőegységeknek könnyebb legyen a dolga. Vannak persze éjjel aktív élőlények is. Nekik azonban inkább egy éjfél körüli indulás lett volna megfelelő. A félhomályos időpont választása azonban meglehetősen furcsa.

– Tisztára, mint egy katonai akciónál – szólt közbe hátulról Dani, némi éllel a hangjában.

A tábornok ránézett, aztán vissza Tamarára. Végül megfordult és visszament a műszerekhez és a katonákhoz.

– Keressenek valami érdemi magyarázatot erre a kérdésre! – utasította az egyik elemzőt. A fiatal katona felnézett és máris válaszolt: