– Értem – biccentett Ken. – És mi a helyzet a fogadóbizottsággal?

Tamara először mosolyodott el a beszélgetés alatt.

– Nem kell semmiféle bizottság – felelte. – Nyomon kell követni az idegeneket és ahhoz igazítani a továbbiakat. Ha például egy szondát vagy egy robotot küldenek, akkor elég nekünk is ugyanezt, esetleg a Központi Számítógép egy kommunikációs egységét bevetnünk. Ha viszont valóban kiszállnak az idegenek, nekünk is személyesen kell megjelennünk. Én mindenképp egy embert küldenék, aki megfelelően fel van készítve arra, hogy csak reagáljon, ne kezdeményezzen. Szerintem ez a kulcs.

– Hm – Ken nem fűzött több megjegyzést a dologhoz, csak elgondolkodva babrálta az állát.

Tamara várt egy kicsit, aztán előre hajolva megjegyezte:

– Én nem a találkozás lefolyása miatt aggódnék elsősorban, hanem az esetleges diszkompatibilitás miatt.

– Hogy? – nézett rá értetlenkedve Ken.

– Ezek mégiscsak idegenek – magyarázta a lány. – Az élet kialakulásának egy alternatív útján jöttek létre. Tekintve a földi biológiai rendszer bonyolultságát, igen nagy az esélye – mondhatni, szinte biztos – hogy más vegyi és biológiai folyamatok mentén működnek, mint mi. Ezek a folyamatok pedig nem feltétlenül férnek meg a mi körülményeink között, vagy a mi működésünk mellett. Lehet, hogy mérgezőek, vagy sugároznak, vagy valami másféle úton, de veszélyt jelentenek ránk. Szerencsénk van, ha ez az első percben kiderül, mert akkor azonnal tudunk ellene védekezni. Minél nagyobb azonban a hasonlóság, annál nagyobb a veszély, hogy nem ismerjük fel időben a különbségeket. Ennek pedig beláthatatlan következményei lehetnek.

Ken ugyan hallott már az összeférhetetlenség jelenségéről – több jelentésben is olvasott róla – most mégis úgy érezte, életében először érti, miről van szó, és fogja fel a dolog jelentőségét. Mielőtt azonban tovább kérdezhetett volna, megszólalt a mokomja. Ahogy ránézett, látta, hogy bizottsági ülésre hívják. Tamara is észrevette, és a tekintete ismét megkeményedett.

– Ó igen, őméltósága, a nagy ember – vetette oda dühösen. – Menj csak, és büszkélkedjél el, miket gondoltál ki azzal a briliáns eszeddel!

Ken felállt és habozott egy pillanatig. Aztán félénken végigsimított a lány alkarján.

– Köszönöm a segítséget – mondta némileg zavarban – Én ugyanaz az ember vagyok, aki régen voltam, és továbbra sem mennék semmire nélkületek. Nélküled sem. És nem akarok a te eredményeiddel büszkélkedni, ne aggódj!

Az ajtó felé indult, de visszafordult még egy mondat erejéig.

– Félek, ez a történet már régen nem egyikünk, vagy másikunk boldogulásáról szól, hanem mindannyiunk jövőjéről. Hogy van-e még egyáltalán.

Nem várta meg a választ.

Ahogy kilépett a közös nappaliban azonnal belefutott Magnusba és Daniba.

– Ken! Ken! – lelkendezett Dani. – Hallottad már a nagy hírt?

– Nem – felelte Ken. – Mi történt?

– Ezt nézd! – Magnus a mokomját nyomogatta, míg az egy háromdimenziós képet nem vetített ki a csuklója fölé. A képen az idegen űrhajó látszott, a bolygó felőli oldalán – a „hasán” – azonban egy jóval kisebb jármű is lebegett.

– Mi ez? – Kérdezte Ken, bár pontosan tudta, miről van szó.

– Körülbelül egy fél órája nyílt meg a hajó alsó dokkolója, és kilebegett belőle ez a leszálló komp. Ez ugyanis egy leszállóegység – magyarázta Dani.

– Nagyítsd ki egy kicsit! – kérte Ken.

Magnus addig növelte a képet, amíg azt csak a komp töltötte ki. Szó nélkül nézték egy percig.

– Azért ez elég furcsa – mondta végül Dani a homlokát ráncolva.

Ken felpillantott rá.

– Mi? – kérdezte.