etológusok, szociológusok és pszichológusok próbáltak meg érdemi válaszokat adni. Ken számára az ülések alatt egyre világosabbá vált, hogy valójában senkinek nincs fogalma sem arról, mi fog történni, és egyre határozottabb volt az érzése, hogy az egész felhajtás, az egyre újabb felvetések és lehetőségek elemzése, valójában csak a bizottság tagjainak megnyugtatását szolgálja.

Végül rászánta magát, és egyik este bekopogott Tamarához. Hosszas kérlelés után a lány végül beengedte, hellyel kínálta és még egy italt is adott neki. Ken röviden vázolta neki a kialakult helyzetet, Tamara pedig összeszorított szájjal, egyre villámlóbb szemmel hallgatta.

– Mi a véleményed? – kérdezte végül sután Ken.

– Nincs véleményem – felelte Tamara ellenségesen. – Nálam sokkal okosabb emberek ülnek abban a bizottságban, sok száz szakértő véleményére támaszkodhatnak, nyilván sokkal okosabbakat mondanak, mint én.

– Most nem mint a főnököd kérdezlek – kérlelte Ken – és pláne nem mint a bizottság egyik tagja. Most csak egy egyszerű elemző vagyok, vagy ha úgy jobb, egy gondolkodó ember, aki bizony nagyon is aggódik a jövőért. A sajátjáért is, de még inkább a kolónia jövőjéért. Segíts, kérlek!

Tamara továbbra is dühösen nézett rá, és jó darabig nem szólt semmit.

– Itt már nem lehet okosnak lenni – mondta végül. – Túl sok a bizonytalanság. Ha rajtam múlna, én csak egy kisebb egységet hagynék leszállni, és felkészülnék mind a leszállók mind az űrhajó elpusztítására. Túl nagy a kockázat ahhoz, hogy ettől eltekinthessünk.

Ken egy pillanatra meghökkent, de aztán rábólintott.

– Rendben, ezt értem, de erre nyilván gondol a hadsereg is. A védelem azonban még nem oldja meg a kapcsolatfelvétel kérdését.

– Túl rövid az idő ahhoz, hogy érdemben fel lehessen készülni – folytatta Tamara zavartalanul. – Ráadásul már elkövettünk egy hibát azzal, hogy átvettük a kezdeményezést. És ezt még tetéztük is azzal, hogy landolásban és személyes találkozásban gondolkodunk. Én onnantól kezdve, hogy válaszoltak, szigorúan rájuk hagytam volna mindent.

– Ezt tudom – felelte Ken türelmesen –, de a helyzet adott, a meghívás megtörtént. Vegyük úgy, hogy maguktól akartak leszállni és találkozni. Akkor mi a teendő?

– Nem tudjuk úgy venni – nézett rá szigorúan a lány. – Egészen más kezdeményezni egy találkát, meg elfogadni egy meghívást.

Ken megadóan széttárta a kezét, de nem szólt semmit.

– Szóval kevés az idő – tért vissza a lány az eredeti gondolatmenethez –, nincs lehetőség cizellált elméleteket gyártani. Én mindenképp az űrhajó jellemzőiből indulnék ki. Ezek pedig azt valószínűsítik, hogy az idegenek nagyjából akkorák, mint mi, hasonlóan kétoldali szimmetriával rendelkeznek, tehát sok tekintetben hasonlóak hozzánk. Persze, biztos, hogy nagyon komoly eltérések is lesznek, de az majdnem biztos, hogy lesz például az érzékelésben átfedés.  Én a látásra, hallásra és tapintásra mindenképp tippelnék, de persze egyik sem száz százalék. Mindenesetre, ha rajtam múlna, én viszonylag nagy dokkolási felületet hagynék, hogy legyen időnk kielemezni, az idegenek hogyan tájékozódnak és hogyan mozognak. Ez alapvető lenne.

Ken bólogatott és tovább várt. Tamara elgondolkodva folytatta:

– Ha elég tér van, esetleg meg lehetne próbálkozni egy álcázott tesztpályával is. Néhány szobán átjutni, néhány problémahelyzetet megoldani – ez sokat elárulna az idegenekről. Aztán kellene egy tárgyalóhelyiség, amiben minimálisra kellene csökkenteni az információt, vagy ingert nyújtó tényezőket. Elég lenne egy üres szoba, bár az jó kérdés, milyenre kellene festeni. Én maradnék a fehérnél és valami diszkrét világításnál.

– Bútor? – vetette fel Ken.

– Semmi! – vágta rá a lány. – Az is információ rólunk, ráadásul félreértésekre adhat okot. Elég akkor elővenni őket, amikor már nyilvánvaló funkciójuk tud lenni.