A lelkesedés természetesen a bizottság tagjait sem hagyta érintetlenül, de a viták a kezdeményezők és a kivárók között nem csitultak el.

A kezdeményezők az álláspontjuk fényes győzelmeként értékelték az eseményeket. Ennek alapján amellett érveltek, hogy kézbe kell venni az irányítást, és kontroll alatt levezényelni a kapcsolatfelvételt.

A kivárók ezzel szemben azt hozták fel, hogy bármi történt is, pontosan ugyanannyit tudunk az idegenekről, mint a kezdeményezés előtt, hiszen a visszatükrözés igazából rólunk szól és nem róluk. Most, hogy tettünk egy lépést, és ők erre reagáltak, vissza kellene adni a kezdeményezés lehetőségét, hogy vissza lehessen szerezni a kivárásból és megfigyelésből származó előnyöket.

A konzul azonban most nem hagyott sok időt a vitára.

– Természetesen ismerem és méltányolom minden szakértő véleményét – mondta –, de a jelenlegi helyzetben nemcsak tudományos és biztonsági szempontokra kell tekintettel lennünk, hanem politikaiakra is. Ezért folytatjuk a kezdeményezést, és megpróbáljuk mihamarabb tető alá hozni a személyes találkozást. Pontosan értem az ellenzők érveit, de ma egyértelműen ez a társadalmi elvárás.

Kent az elmúlt időszak történései fényében meglepte a döntés: nem kellett ahhoz nagyon pesszimistának lenni, hogy az ember lássa az ezzel járó kockázatokat. Meggyőződése volt, hogy a siettetett kapcsolatfelvétel semmiképpen nem egyeztethető össze a Biztonsági Alapelvekkel. Hiába részletezte hosszan a tábornok a megtett óvintézkedéseket és a lehetséges végkifejletek esetén alkalmazandó stratégiákat, Ken számára világos volt, hogy amit most vállalnak, az több a szükséges és elkerülhetetlen kockázatnál.

Kennél is markánsabb volt Tamara ellenvéleménye:

– Ami most folyik, az egy vállalhatatlan politikai hazárdjáték. Csak az a baj, hogy a kolónia biztonsága, mindannyiunk élete van feltéve tétként. Na ez az, amihez én nem adom a nevem! Nem tudom, hogy lehet elintézni, de én azonnal ki akarok szállni ebből az egészből! Hazamegyek.

A dologból persze nagy botrány lett, aminek a végén Tamara végül kénytelen volt a bázison maradni, viszont bezárkózott a szobájába, és senkivel nem volt hajlandó érdemben kommunikálni.

Ettől függetlenül az előkészületek gőzerővel folytak. A négy rádióadást egy hét után megszüntették, és átállították egyszerű pozícionáló jelekké. Ugyanakkor beüzemelték a leszállópályát, és annak adójáról sugároztak hívó adást. A pálya saját jelei világosan kirajzolták a leszállás lehetséges helyét, bár ezen egy ideig éles vita volt, hogy a teljes hajó, vagy csak egy leszálló egység érkezését tegyék lehetővé. Végül ennek eldöntését az idegenekre bízták: a pálya teljes felfedésével elegendő teret biztosítottak az egész jármű számára, ugyanakkor a leszálló jelek segítségével kijelöltek egy kisebb területet is.

A négy kezdeti jel sugárzásának beszüntetése után néhány órával az idegen űrhajó is abbahagyta az adást. Onnantól kezdve ismét némán és közönyösen keringett a pályáján: hiába indult felé új sugárzás, azt már nem tükrözte vissza. Ez a tény ismét megosztotta az elemzőket. Voltak, aki aggódtak a megszakadt kapcsolat miatt, hiszen mindkét fél érdekének tartották az együttműködés folyamatos demonstrálását. Mások kifejezetten jó jelnek tartották a némaságot, mert szerintük az idegenek nyilvánvalóan megértették, hogy most konkrét üzenetet kapnak, amit meg kell fejteniük.

Hogy mi volt az igazság, az persze soha nem derült ki, mindenesetre a jármű újra hetekig keringett látszólag élettelenül a Cobalt egén.

Ezalatt a bizottság szinte folyamatosan ülésezett, hogy meghatározza a személyes találkozás során alkalmazható ideális stratégiát. Előtérbe kerültek az exobiológusok, akik sorra hozták a vadabbnál vadabb modelleket az idegenekről, egyre újabb kérdéseket és lehetséges veszélyeket tárva fel. Ezekre a biztonságért felelős katonák, és a kapcsolaton dolgozó