A bizottság tagjai várakozóan a tábornokra néztek, aztán amikor látták, hogy csak felvonja a szemöldökét, a konzul felé fordultak.

– Kivárunk – döntött a konzul. Végighordozta a bizottságon a tekintetét. – A szondák megsemmisítése valóban nem szerencsés, de elkerülhetetlen lépés volt. Ezek után nyilvánvaló, hogy meg kell várnunk az idegenek kezdeményezését. Minden más lépés esetében túl nagy a kockázata annak, hogy támadásnak vélnék a kezdeményezéseinket.

Ken mélységesen egyetértett, s a többi tag felől sem érkezett ellenvetés. A konzul bólintott, mire mindenki halkan szedelőzködni kezdett. A megbeszélés nyilvánvalóan véget ért. A konzul halkan szót váltott az egyik segítőjével, aztán egy pillanatra visszafordult még az asztalhoz.

– Shaq, maximálisan legyünk felkészülve az esetleges válaszcsapásra – szólt oda a tábornoknak, aki mereven biccentett.

Ken keze megállt a levegőben. Válaszcsapás?

A rémálmok félelme újra megérintette egy pillanatra: eljött hát az idő, amikor minden élesbe fordul.

7.

Az elkövetkező néhány hétben az égvilágon semmi sem történt. Bár a teljes védelmi rendszer és a hadsereg a legmagasabb készültségi szinten várt, az idegen űrhajó süketen és közönyösen keringett az első nap elfoglalt pályáján, akár egy hatalmas, élettelen kődarab. Nem indítottak újabb műholdakat, nem változtattak a hajó pozícióján, sőt még rádiósugárzást sem indítottak, sem a kapcsolat felvétele, sem valamiféle mérés céljából. A jármű felszínén sem történt változás, nem jelentek meg műszerek, vagy védelmi eszközök – a hajó tökéletesen élettelennek tűnt.

A bizottság eleinte folyamatosan ülésezett, aztán az első hét után átálltak a napi találkozásra, majd három hét után a heti kettőre.

– Lehet, hogy az a két kilövés mégsem műhold volt, hanem mentőkabin? – aggodalmaskodtak egyesek az első hónap után. A megsemmisítésekről készült felvételeket azonban hiába nézték vissza több százszor, semmi nem utalt tévedésre: azok bizony a felépítésük és a méretük alapján is csak műholdak lehettek.

– Mire várunk még? Ha azok a fickók élnének még, biztos jelét adták volna. Itt az ideje, hogy mi küldjünk fel egy expedíciós csoportot! – mondták mások a hatodik hét után. Ezt azonban a többség nem támogatta, túlságosan nagynak tartva a kockázatot: ha a hajó lakott, akkor azért, ha viszont az idegenek már meghaltak, akkor azért.

Miközben – a hírek szerint – a lakosság körében elült a hír keltette első izgalom, s az élet visszaállt a normális kerékvágásba, az illetékesek között egyre tanácstalanabb és egyre kilátástalanabb viták dúltak. A „halogatók” felhánytorgatták, hogy lám, semmiféle veszélyt nem jelentett a kivárás, az „agresszívek” viszont azzal vágtak vissza, hogy egy lépéssel sem került közelebb a kapcsolatfelvétel, és a kivárástól láthatóan nem is fog. Ezen a ponton azonban a kezdeményezés hívei is elakadtak, ugyanis olyan megoldást, ami maradéktalanul illeszkedne a Biztonsági Alapelvekhez, senki nem tudott javasolni – alapvetően persze azért, mert senki nem tudta előre megmondani, vagy legalább valószínűsíteni, hogy egy-egy kezdeményezésnek mik lesznek, vagy lehetnek a következményei.

Ezekben a feszült és frusztráló napokban Ken is lázasan kereste a továbblépés lehetőségét. A csoportok nem kaptak konkrét feladatokat, így a napi adatsorok áttekintésén és elemzésén túl ott is csak kötetlen találgatás és ötletelés folyt, de legalább feszültség és veszekedés nélkül. Ezeket végighallgatta, de ritkán szólt hozzá, az idejét inkább a szobájában, a személyi padja előtt töltötte, különböző modelleket gyötörve ki belőle, hátha valamelyiktől olyan sugallatot kap, ami segít a biztos megoldás kitalálásában. De nem jutott előrébb ő sem, csak egyre