Természetesen másnap reggelre megbánta a dolgot, s aztán napokig frászban volt, mikor hívatják, vagy vonják kérdőre egyéni akciója miatt. Semmi ilyesmi nem történt azonban, se választ nem kapott, se keresni nem keresték, sőt, még a bizottsági üléseken sem tűnt úgy, hogy bárki olvasta volna a levelét. A konzul is ugyanúgy viselkedett vele, mint korábban, s a javaslatok sem kerültek elő egyetlen anyagban sem. Ken ezt némi megnyugvással, ugyanakkor – magának is meglepő módon – csalódottan vette tudomásul.

Ilyen előzmények után jött el az a bizottsági ülés, amelynek elején a tábornok felállt és bejelentette:

– Hölgyeim és uraim, ma, hajnali négy és öt között az idegen űrhajó elérte a Cobaltot és bolygókörüli pályára állt.

A teremben néma csend lett, amit be lehetett volna tudni a pillanat ünnepélyességének is, Ken mégis inkább feszültséggel telinek érzékelte. A kivetítőn megjelent a Cobalt háromdimenziós térképe, majd a tábornok intésére finom vonalakkal kirajzolódott az objektum pályája is.

– Amint látják, a pályára állás zökkenőmentes volt. A védelmi rendszer tökéletesen működött, a hajó pont azt a pozíciót foglalta el, amit szántunk neki. Egy pillanatig sem volt fennakadás.

Újra intett, s az ábrán megjelentek a védelmi berendezések is, amelyek kijelölték a lehetséges útvonalakat. A pályát jelző vonalakon megjelent egy fényes pont, s a bizottság tagjainak szimulálta a pályára állás folyamatát.

A bemutató véget ért, de a csönd továbbra is megülte a termet. Végül egy műszaki szakértő volt az, aki tétován összecsapta néhányszor a kezét. Ken nem értette, miért kellene ezt az eseményt megtapsolni, és láthatóan mások sem érezték úgy, hogy csatlakozniuk kellene.

A tábornok a műszakira nézett, és határozottan úgy tűnt, hogy kínban van.

– Öt után néhány perccel két szonda startolt az űrhajóról – tájékoztatta az egybegyűlteket.

Na erre már lett zaj a teremben. Néhányan felugrottak, mások hátrahőköltek. A tábornok azonban még nem fejezte be a beszámolóját.

– A Biztonsági Alapelveknek megfelelően, az indítástól számított egy percen belül mindkettőt megsemmisítettük – közölte.

– Mi? – kiáltott fel Minabongo. Egészen belesápadt a hírbe, Ken szinte aggódott, hogy ott helyben megüti a guta. – Ki vállalta ezért a felelősséget? Ez elképesztő, egészen egyszerűen elfogadhatatlan!

– Én vállaltam – felelte a tábornok nyugodtan. – Az Alapelvek világosak. Semmiképpen nem volt megengedhető, hogy az idegenek ellenőrizetlen adatgyűjtésbe, vagy ami még nagyobb kockázat, ellenőrizetlen tevékenységbe kezdjenek. Ez volt a vállalhatatlan kockázat, nem a megsemmisítés. A szondák egyébként egyszerű kutatószondák voltak, élőlény nem volt és nem is lehetett rajtuk. A technikai veszteség nyilván számít, de személyi sérülés biztos, hogy nem történt.

– Ebben egyáltalán nem lehet biztos – vágott vissza felháborodva az exobiológus. – Még azt sem mondhatja biztosra, hogy földi típusú élet nem volt rajta, az exobiológiai létformákról pedig egyáltalán semmit nem állíthat. Egyáltalán nem kizárható, hogy e lépéssel máris lehetetlenné tette a kapcsolatfelvételt. Még jó, ha nem a földre szálló küldöttséget semmisítette meg az ostoba merevségével és Biztonsági Alapelveivel!

– Azt tettem, ami az elsődleges feladatom – felelte a tábornok fagyosan. – Az én dolgom az, hogy minden körülmények között garantáljam a kolónia biztonságát. Ha ezen az idegenek megsértődnek, az az ő bajuk. A Biztonsági Alapelveket pedig nem én tartom fontosnak, hosszú évszázadok óta ezek garantálják az emberiség túlélését szerte a Szövetségen belül. Kérem, maradjon meg ön is a realitások talaján!

Minabongo dühösen nézett rá, de csak érthetetlenül morgott az orra alatt.

Másokon is a feszült tanácstalanság látszott.

– Akkor most mi lesz? – kérdezte végül Bob Rise. Az idegenek megérkezésével az ő szakmai munkája gyakorlatilag véget ért.