ábrán megjelent az űrhajó pályája, aztán a újabb jelek: a keringési pálya rajta egy újabb űrhajóval, aztán a leszállási pálya leszállóegységgel, a leszállt jármű, végül a kinyílt jármű mellett egy idegen.

– Ezt a modellt a Kommunikációs Csoport készítette – kezdett a magyarázatba. A csapat lassan visszarázódott a normális munka kerékvágásába, és elkezdett figyelni.

– Azokat a lehetséges pontokat jelöli, amelyeken a kommunikáció az idegenekkel elvben, tehát technikailag elkezdhető. A kérdés az, hogy melyiket válasszuk!

Hagyott egy perc gondolkodási időt, aztán magyarázóan az ábrára bökött.

– Amint lehet, itt, hogy minél több időnk legyen a találkozás előkészítésére, vagy meghiúsítására, vagy itt, a legutolsóban, az utolsó pillanatig kihasználva a megfigyelésben rejlő lehetőségeket? Vagy valahol közben?

Körbenézett. A többiek egyelőre láthatóan nem fogták a probléma lényegét, de kötelességtudóan törték a fejüket.

– Én az első lehetséges alkalomra szavaznék – szólalt meg végül Dani. – Már csak azért is, mert ha nem akarjuk, hogy akármerre elmászkálhassanak, hanem egyenesen ide akarjuk irányítani őket, ezt amúgy sem tudjuk elkerülni.

– Én viszont a legutolsóra – vonta fel a szemöldökét Tamara. – A kezdeményezésben őrült nagy kockázat rejlik. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy sikeres lesz, és elveszted vele a lehetőséget, hogy megismerd az idegenek kommunikációját. Én biztos megvárnám, hogy ők kezdeményezzenek.

– Nem hiszem, hogy ebben választásunk lenne – rázta a fejét Magnus. – Egyelőre semmit nem tudunk az idegenek működéséről, és nagy valószínűséggel ők sem tudnak sokkal többet rólunk. Mindkét félnek elemi érdeke, hogy mielőbb kialakuljon valamiféle kommunikáció, ezért a lehető leghamarabb, a lehető legszélesebb spektrumon meg kell próbálni felvenni velük a kapcsolatot. Még így is rengeteg időnek kell majd eltelnie, amíg valóban kommunikációról beszélhetünk.

– Én ebben egyáltalán nem lennék biztos – vetette ellene Indra. – Mármint abban, hogy közös érdek a kommunikáció kialakulása. Ehhez tudnunk kellene az utazásuk motivációját. A szándék nélkül megalapozatlan bármiféle szükségszerű együttműködésről beszélni.

– Megjegyzem, – tette hozzá Zou – az sem biztos, hogy ők nem tudnak rólunk jóval többet, mint mi róluk. Feltételezhető, hogy valami okkal jöttek éppen ide, ez pedig éppenséggel lehet valamiféle ismeret is. Talán egy elkóborolt üzenet, egy bemért hajó, akármi. Arról nem is beszélve, hogy minél közelebb vannak, annál nagyobb eséllyel tudják fogni és elemezni a Cobalt összes rádiósugárzását, kezdve a hírközlési rendszerektől egészen a lakossági, sőt, akár a katonai informatikai rendszerekig. Ad abszurdum az is lehet, hogy névre szólóan ismerik már az egész társadalmunkat…

– Hát azért ez elég valószínűtlen – rázta meg a fejét Dani. – Azt aláírom, hogy elképesztő mennyiségű információtömeg birtokába juthattak, de azt erősen kétlem, hogy ezzel bármi értelmeset is tudtak kezdeni minden segítség nélkül.

– Szerintem ez csak kapacitás kérdése – vitatkozott Zou. – És azt azért csak fel lehet tenni, hogy ha már idejöttek, akkor gondoltak erre a problémára, tehát kapacitással csak rendelkeznek.

– Nem csak kapacitás kérdése – szólt közbe halkan Nolee. – A kommunikációt, akár verbális, akár képi, alapvetően meghatározza a kommunikáló pszichológiai mintázata. Ez még az emberiségen belül is elég eltérő ahhoz, hogy egy ismeretlen jelrendszert, aminek nemcsak formai elemeit, de a tartalmát sem ismerjük, gyakorlatilag lehetetlen legyen megfejteni. Ez fokozottan igaz lehet az idegenekre.

– Vagyis ahhoz, hogy megfejtsék a kommunikációnkat, mindenképp szükségük lenne legalább néhány biztos kapaszkodóra – értett egyet Tamara. – Olyan üzenetekre például, amiről biztosan tudhatnák, miről szólnak. Ilyen azonban nincs.