– Hát, ha nincs kérdés, akkor az eligazítást befejeztem. Jó vizsgázást délutánra, és holnaptól pedig eredményes munkát mindenkinek!

A tábornok egy gyors biccentés után kiviharzott a teremből.

Ken csak ült, és most először arra gondolt, talán mégis jobban járt volna, ha kimarad ebből az egészből.

3.

Másnap reggel Ken már hajnalban felébredt. Lekérte a reggelijét a teakonyhájába – egyébként sem evett reggel sokat – aztán arra gondolt, hogy a délelőtti munka előtt még felmegy a felszínre egy kis friss levegőt szívni.

Ahogy kilépett az ajtaján, a közös helység asztalánál meglátta Danit, aki egy jól megrakott tálból falatozott.

– Jó reggelt, Ken – intett barátságosan, aztán vigyorogva kacsintott. – Na, mit szólsz a katonáink zsenialitásához, mi? A titoktartás bajnokai, haha! A rejtőzködés nagyágyúi! Hát nem vicces?

Ken tisztában volt vele, hogy nemcsak a katonák nézik le a Szolgálat embereit, hanem fordítva, a Szolgálat tagjai is a Hadsereget. Míg a katonáknak a Szolgálat is „csak civil” szervezet volt, a szolgálatosok meggyőződéssel vallották, hogy a Hadsereg kizárólag a Biztonsági Alapelveket ismeri, és a problémamegoldó képessége kimerül az erő alkalmazásában. Ken ezért most nem tudta elsőre megállapítani, Daniból a szolgálatosok hagyományos előítélete beszél, vagy tud valamit, amit ő még nem. Kérdően nézett rá.

Dani betett egy falatot a szájába, úgy kérdezte:

– Nézted már az órádat?

Ken önkéntelenül a csuklójára pillantott, és bólintott.

– Hajnal van még – mondta.

Dani helyeslően bólogatott és várakozóan nézett.

– Na? Vajon miért van, hogy hetünkből öten biztosan felébredtünk már?

– Időeltolódás – ébredt rá Ken.

Dani lelkesen helyeselt.

– A biológiai ritmusunk és az óra összevetéséből világos, hogy körülbelül három időzónával vagyunk nyugatabbra, mint ahonnan jöttünk.

Felállt, és húzni kezdte Kent a karjánál fogva az ajtó felé.

– Gyere, mutatok valamit!

Ken némiképp vonakodva követte.

A folyosó szinte kihalt volt, a lifteknél is alig lézengtek néhányan, így egykettőre felértek a legmagasabb szinte. A bejárati csarnok üres volt, a felszínre vezető folyosók sötéten ásítottak. Kijelentkeztek a legközelebbi kijáratnál, lezárták az ajtókat és tovább sétáltak a felszín felé. Egy idő után Ken észrevette, hogy a falak természetes kőre váltanak – előbb mesterséges, majd természetes barlangban haladtak. Dani elértette Ken pillantását, s a falakra bökve megjegyezte.

– Veszély esetén berobbantják. A kőhalomról senki meg nem mondja, hogy mesterséges építmény van mögötte.

Kiértek a felszínre. A sziklás hegyek lábainál végtelenül terült el a tenger. Az ég még sötét volt, de kelet felől már ragyogó kékre színezte a hajnal.

Dani egy széles mozdulattal körbe mutatott.

– Na, itt van minden ahhoz, hogy megmondhassuk, hol is vagyunk – mondta, majd hozzátette. – Bár egy fél órával ezelőtt, amikor először kijöttem, még minden jobban látszott.

Felmutatott a legfényesebb csillagra.