Egy kerek helységbe jutottak, amelyben sugárirányban nyolc szék volt egymás mellé elhelyezve. Egy testetlen hang felszólította őket, hogy foglaljanak helyet és szíjazzák be magukat. Amikor mindenki elkészült, a terem váratlanul forogni kezdett: először csak lassan, óvatosan, de aztán egyre gyorsult, míg végül Ken úgy érezte, szétrobban a feje a belé tóduló vértől, és elhányja magát a szédüléstől. Megbecsülni sem tudta, mennyi ideig forogtak, mindenesetre amikor kikászálódott az ülésből, érezte, hogy alig áll a lábán. Halványan azt is felfogta, hogy a többiek sincsenek sokkal jobban.

Átkecmeregtek egy újabb kerek ajtón, és egy rövid, szűk hengerbe értek. Ebben szintén nyolc szék volt, két sorban, egymással szemben. Bár alig várták, hogy leülhessenek, senki nem remélte, hogy ezt a helységet kevesebb tortúrával megússzák.

Egy apró ránduláson kívül azonban semmi nem történt. Jó időbe telt, míg a társaság tagjai, és Ken is összeszedték magukat annyira, hogy megértsék, mi történt: egy járműben ültek, és már el is indultak a célállomás felé. A forgás azért volt szükséges, hogy megzavarja a tájékozódási képességüket: a hadsereg különösen ügyelt arra, hogy senkinek ne lehessen fogalma arról, hol vannak, hova mennek.

Ken azt is tudta, hogy a megfelelő technikai eszközökkel a Cobalt bármelyik pontját el tudnák érni maximum hat óra alatt. Ehhez képest az utazás – bár időmérő eszköz természetesen nem volt a fedélzeten – ennél biztosan tovább tartott. Többek szerint akár fél napig is.

Italadagolót természetesen minden székbe építve találtak, s a henger végében mosdó is akadt, ételt azonban az egész út során egyszer sem kaptak.

Meglehetősen elcsigázva érkeztek meg. E tényt is csak abból vették észre, hogy egy apró döccenés után ismét kinyílt a kerek ajtó. Óvatosan kimásztak és megpróbálták kinyújtóztatni az elgémberedett tagjaikat. Közben nézelődtek, hátha kiderül, hova is érkeztek. Nem derült ki, egy ugyanolyan szürke, katonai épületben voltak, mint amilyenből indultak.

Az ajtó mellett ismét egy tiszt várta őket, aki adott nekik néhány percet, mielőtt megszólította volna őket:

– Üdvözlöm önöket a Kiemelt Projekt Operatív Bázison! Kérem, kövessenek!

Azzal megfordult, és elindult a folyosók felé.

Az út most rövidebb volt, mint az indulás előtt, és értelemszerűen – legalábbis Ken szerint – felfelé vezetett. Egy idő után eltűnt a szürke szín túlsúlya, s a helyét a már megszokott, biztonságos fehér vette át. Hamarosan Ken azt is felismerte, hogy lakóterületre értek át: a folyosók tágasabbak és világosabbak lettek, s a forgalom is jól láthatóan megnőtt.

A tiszt az „1” jelzésű ajtónál állt meg. Kinyitotta nekik és előreengedte őket. Bent egy tágas közös teret találtak, amelyből az ajtó felől egy konyha, illetve egy rakodó szoba, majd négy-négy személyes lakrész nyílt. A terem végén található ajtó a szintén közös munkaterembe vezetett.

Ken látta, hogy minden ajtó mellett fel van tüntetve, kinek szánták. Megkereste a saját részlegét és bement. Egy kisebb nappali teret, egy hálót és egy fürdőszobát talált benne. A nappali sarkában apró teakonyha volt kialakítva. Ken elégedett volt. Ráadásul, amikor kinyitotta az egyik szekrényt, megtalálta benne a holmijait, katonás rendben bepakolva.

– 30 perc múlva eligazítás lesz a Központi Tárgyalóban – tájékoztatta őket a tiszt, aztán biccentett és elment.

A Központi Tárgyaló sokkal nagyobb volt, mint Ken várta: meggyőződése volt, hogy több száz ember is elfér benne. Az eligazítást maga a tábornok tartotta.

– Üdvözlöm önöket a Kiemelt Projekt Operatív Bázison! – kezdte. Kezét a háta mögött összekulcsolva, kis terpeszben állt velük szemben. – Mindjárt az elején szeretném a figyelmüket felhívni egy rendkívül fontos dologra: ez egy katonai bázis. Tisztában vagyunk azzal, hogy önök civilek, és nem is várjuk el, hogy katonaként viselkedjenek. Azt azonban igen, hogy néhány alapvető szabályt minden körülmények között tiszteletben tartsanak.

Szigorúan végignézett a hallgatóságán, mielőtt folytatta.