– Bár semmi közöd hozzá, tájékoztatlak, hogy a tábornokkal sem történt semmi – közölte hűvösen. Aztán a tényszerűség kedvéért, vagy talán, hogy üssön vele, hozzátette: – Hamar kiderült, hogy a tábornok ágyán keresztül sem lehetek csoportvezető, így semmiféle haszna nem lett volna. A csoportvezetőségért talán bevállaltam volna, így azonban semmiképpen sem.

Ken úgy érezte, mintha Barbara felpofozta volna. Kijózanító érzés volt. Vett egy nagy levegőt, aztán egyenesen a lányra nézett.

– Minek jöttél ide?

Barbara ismét elmosolyodott.

– Nekem rossz volt, hogy nem beszélünk – mondta egyszerűen. – Azt reméltem, neked sem jó ez az áldatlan állapot.

Ken érezte, hogy ismét nő benne az indulat.

– Sajnálom – mondta gúnyosan. – Az utazó csoportba már bekerültél, a jelentésért járó elismerést megkaptad, és gondolom, a munkakapcsolatod a tábornokkal továbbra is remekül működik. Nem tudom, miben lehetnék még a hasznodra.

Most Barbara nézett úgy, mint akit megütöttek.

– Eddig többre tartottalak, mint a többi férfit – válaszolta fagyosan. – De látom, te is ugyanolyan érzéketlen tuskó vagy, mint akármelyik másik.

Egy ideig hidegen méregette, aztán ismét megszólalt.

– Nos, rendben, így is lehet – hajolt előre. – A dolgok rendes menete szerint, megint fogalmad sincs, mi játszódik le a háttérben. Nem tudod, kik irányítják az eseményeket, nem tudod, kik és hova fognak menni, sőt, azt sem, hogy minek visznek magukkal, mi lesz a feladatod. Ugyanolyan tájékozatlan és felkészületlen vagy, mint amikor megkaptad a csoportvezetői kinevezésedet. Csak akkor melletted álltam, hogy segítselek és megvédjelek. Ennek pedig döntő szerepe volt a sikeredben.

Felállt, s az asztalra támaszkodva Ken szemébe nézett.

– Nálam most is megvannak a szükséges információk, természetesen. Majd ha úgy gondolod, hogy tudsz velem normálisan beszélni, na meg ha kitaláltad, hogy mit ajánlhatsz a segítségért cserébe, amitől megéri nekem szóba állni veled, keress meg!

Azzal felegyenesedett, megfordult, kiment és becsukta maga után az ajtót.

Ken csak nézett utána, és egyre tudott csak gondolni, kétségbeesetten: hogy milyen gyönyörűen hajlott Barbara háta, amikor az asztalra támaszkodott, s milyen mámorító volt az előreomló haja illata.

2.

Két nappal később az egész csapatot behívták a hadsereg központi épületébe, eligazításra. Előzetesen mindenkinek le kellett adnia a csomagjait, amiket a kiküldetés során használni akart. A szabályok meglehetősen szigorúak voltak: például senki nem vihetett magával olyan eszközt, amivel a helyzetét meghatározhatta volna, vagy amivel kifelé kommunikálhatna. Ez alól csak a személyi olvasópadok voltak kivételek, de előre tájékoztattak mindenkit, hogy ezek kommunikációját is blokkolni fogják.

A hét fős csoport egy jellegtelen tárgyalóban gyűlt össze, és várt a további instrukciókra. Hosszas várakozás után egy alacsonyabb beosztású tiszt érkezett, aki udvariasan, de szűkszavúan arra kérte őket, hogy kövessék.

Az épület liftrendszerén keresztül egyre lejjebb jutottak, majd egy – Ken számára nyomasztó és szűk – folyosóhálózaton át olyan részekre, amelyek inkább hatottak óvóhelynek, mint irodaháznak. Ken már azt hitte, soha nem állnak meg többet, amikor a tiszt váratlanul egy kerek ajtót nyitott ki előttük, majd félreállt, és beinvitálta őket.