Nem tudta, mit várt, de nehezen tudta volna letagadni a csalódottságát. Az üzenetből rekonstruált kép csak egy távolban elmosódott, halvány csíkot mutatott. Sorra nyitotta a többi felvételt is, de mindegyikkel ugyanígy járt. A nagyon várt üzenetek nem tartalmaztak használható adatot.

Egy percig csak ült, és bután meredt maga elé. Az egyetlen kósza gondolata az volt, hogy ha ez kiderül, biztos őt teszik felelőssé majd, hogy egy ilyen költséges vizsgálatot teljesen fölöslegesen üzemeltettek.

Végül összeszedte magát, visszament a műszerekhez, és megnézte a többi beérkezett csomagot is. Mindet megnyitották, de ellenőrizhetően mindet egyre rövidebb ideig használták. Nyilvánvaló volt, hogy más is csak az ellenőrzés kedvéért nézett beléjük, de nem dolgozott rajtuk. Ken egy pillanatra elgondolkodott, aztán mégis lekérte, ki nyitotta meg őket. A számítógép válasza meghökkentette: ZÁROLT ADAT. Tett még egy kísérletet, arra kérdezve, hova töltötték le az őrzött információt, de ugyanezt a választ kapta. Ezt mindenesetre elgondolkodtatónak találta. Biztos, ami biztos, a többi üzenetcsomagot is letöltötte, majd óvatosságból a személyes olvasópadjába is elmentette őket.

Aztán visszaült a székébe, és a kibontott képeket sorba rendezve újra nézegetni kezdte.

Egy idő után leállította a vetítést, és új paramétereket táplált a gépbe: mérje meg a fénycsíkok hosszát, szélességét, fényességét és annak változását. Amikor ezek is megjelentek a képen, újabb ötlete támadt: utasította a gépet, hogy a csíkot helyezze el egy térbeli képben.

Amikor meglátta az eredményt, egy új elképzelés kezdett körvonalazódni a fejében. Lekérte az adott szektor részletes térbeli képét, és bejelöltette rajta a szondák helyét. Aztán a szondákhoz társíttatta az első csomag üzeneteit és páronként összevetítette őket. Nem érzett különösebb csalódást, hogy egy – tagadhatatlanul jobban körvonalazódó – fénycsíknál továbbra sem kapott jobb eredményt. Bólintott, és kiszámoltatta a géppel, hogy az adatfelvételhez szükséges expozíciós idő alatt a jármű az ismert sebesség szerint mekkora távolságot tett meg. Tett még egy rövid ellenőrzést, hogy a jármű sebessége a felvétel alatt egyenletesnek volt-e tekinthető, s amikor megkapta a választ, hogy igen, utasította a gépet, hogy nyomja össze a fénycsíkot a torzítás arányában. Némi gondolkodás után hozzátette még az utasításhoz, hogy az eljárást képpontról képpontra, a fényerősség figyelembevételével végezze el.

Ez a feladat azonban még a Központ nagy teljesítményű számítógépeinek is komoly feladatot jelentett. Kiadott egy előzetes – Ken nagy elégedettségére határozottan űrhajónak látszó – képet, és kiírta a számításhoz szükséges időt: 35 perc.

Ken nem sokat habozott. Sorra megnyitotta a többi nap üzeneteit is, és rajtuk is elindította a fenti eljárást, majd utasította a gépet, hogy ha végez, a hét kép összesítéséből hozzon létre egy részletes, térbeli ábrát.

Ken tudta, hogy most legalább másfél órát várnia kell az eredményre, mégis nagyon elégedett volt magával. Meggyőződése volt, hogy amit ő most előállított, azt más még nem, s hogy ő lesz az első ember, aki reális képet lát majd az idegenek űrhajójáról.

Elindult egy frissítőért, de a bejáratnál megtorpant: az ügyeletes tiszt nem hagyhatta el a Monitor Helységet, nehogy lemaradjon valami lényegesről. Aztán elvigyorodott:

– Hát hülye vagyok? Mi lényegesebb történhetne annál, amit épp most tápláltam be a számítógépbe?

Azzal hozott magának egy italt, sőt, némi rágcsálnivalót is.

A tömörítések végéig nem történt már semmi különös. Ken ült és rágcsált, s az előképeket figyelte. Bő fél óra után az első kép pontról pontra megváltozott: a gép az előkép helyett betöltötte a végleges változatot. Ken lehívta és kinagyította, majd lassan megforgatta a géppel. A tömörítés minden korrekció ellenére is számos pontatlanságot és bizonytalan helyet hagyott rajta, de elvitathatatlan volt, hogy űrhajóról van szó, mi több olyan hajóról, ami akár emberi