A munkaállomására visszaérve látta, hogy egy csomag várja: egy belépőkártya és egy titkos (bár csak egyszer használható) kód volt benne, na meg egy paksaméta adatkártya. A legfelsőt becsúsztatta az olvasópadjába, s a kijelző azonnal nyers, matematikai adatok tengerével telt meg. Ken azonnal látta, hogy a mérési adatokat kapta meg, de elég volt egy pillantást vetnie a kijelzőre ahhoz, hogy megértse, nincs ideje már átnézni azokat. Gyorsan belekotort a kupacba, hogy megnézze, mégis milyen adatokat kellene ismernie: pályaadatok, tárgymeghatározás, időkalkuláció, alternatív forgatókönyvek… minden itt volt, sőt, még több is, mint amire számítani lehetett. Érezte, hogy hevesebben dobog a szíve, ahogy a szervezetét elönti az idegességtől az adrenalin.
Még egy gyors pillantást vetett a csomagra – teljesen fölöslegesen, hiszen biztos volt benne, hogy rajta lesz a szigorúan bizalmas jelzés. Arról tehát letehetett, hogy legalább út közben belenézhessen a tartalmába. Gondosan visszapakolta tehát az összes adatkártyát és lezárta a tasakot, aztán elindult az ülésre.
A kijelölt helyszín természetesen ugyanabban az épületben, de egy jóval magasabb szinten volt található. Ken körül eltűnt a sürgölődő tömeg, viszont egyre több lett a magas beosztású tiszt. A lenti szinteken szokásos zsivaj helyett, itt fönt tiszteletteljes és komoly csönd volt, amit láthatóan mindenki igyekezett megőrizni.
Időben érkezett – ez természetes volt, soha, senki nem késett, különösen fontos, az előmenetelt befolyásoló eseményekről – és a nyitott fémajtón keresztül látta, hogy a tágas teremben már gyülekeznek a résztvevők. Eléggé megilletődött, amikor látta, hogy az elképzeléseivel nem tévedett nagyot: az asztal egyik felén csupa magas rangú katona (tábornokok és más vezérkari tisztek), illetve a Szolgálat vezető beosztású tisztjei gyülekeztek. A másikon többnyire ismert kutatók, illetve kutatásszervezők kaptak helyet, de egyelőre nem foglalták el azokat, hanem kisebb csoportokba verődve beszélgettek. Ken egy darabig csak álldogált a bejáratnál, aztán az asztalhoz lépett, hogy helyet keressen magának. Meglepődve látta, hogy a neve ki van táblázva a kutatók oldalán. Lepakolta a cuccát és leült. Szíve szerint nekiállt volna átnézni az adatkártyákat, de nem merte ezzel elárulni, hogy tulajdonképpen teljesen felkészületlen. Érezte, hogy az izzadság folyik a hátán, ahogy egyre kínosabban érezte magát, és magában azért fohászkodott, hogy lehetőleg ne kelljen megszólalnia a sok befolyásos ember között.
A terem végében kinyílt egy ajtó, és kísérői között a Cobalt szövetségi konzulja érkezett a terembe. Ken teljesen elhűlt.
A konzul leült az asztalfőre, a kísérői pedig a fal melletti székekre telepedtek. Kivéve egyet, aki a multimédiás rendszer konzoljához lépett, és várakozásteljesen megállt. Barbara volt az, ismerte fel Ken meglepetten. De Barbara most más volt, mint a közös munkáik alatt. Sápadt volt és feszült, a megszokott magabiztosságának és jókedvének nyoma sem volt. Minden figyelmét a konzulra összpontosította.
A konzul intett, mire minden résztvevő csöndben elfoglalta a helyét. Végigtekintett rajtuk, aztán megszólalt.
– Uraim, olyan kihívással állunk szemben, amilyennel tudomásom szerint az emberiség még soha nem találkozott. A helyzet kezelésében számítok mindannyiuk elkötelezettségére és tökéletes munkájára. Hogy pontosan értse mindenki, miről beszélek, felkértem Baevere tábornokot, hogy röviden ismertesse a tényeket.
Biccentett a tábornok felé, aki fölállt, megigazította az egyenruháját és beszélni kezdett.
– Mint tudják, 71 nappal ezelőtt, az ügyeleti idő 4. óra 14. percében ismeretlen behatolást jelzett az ügyeletes Kenneth Stiller hadnagy. A Monitoring Központ eljárása szabályos és megfelelő volt, az ismeretlen tárgyról az adatgyűjtés haladéktalanul megkezdődött.
Ken érezte, hogy a megkönnyebbüléstől remegni kezd a lába. A felszabadult öröme mellett azonban egyre kevésbé értette, mit keres egy ilyen magas rangú megbeszélésen. A tábornok folytatta: