dönthetett a helyszínről, sőt, a legjobb minőségű műveknél akár húzhatott, vagy bele is írhatott a szövegbe. Egyes programokkal pedig saját műveket is alkothatott.

Sajnos az ingyenes változatok a színészeknek csak meglehetősen leegyszerűsített változatait tették elérhetővé. (Az igazán jó minőségű, egész alakos, testazonos, részletes ruhatárral, valós adatokra épülő mozgáskoordinációval, illetve hanggal rendelkező „virtual-actor” verziók már kezdő, vagy B-kategóriás színészekről is horribilis összegbe kerültek, egy-egy igazi sztár anyagát pedig csak a legnagyobb filmstúdiók voltak képesek megfizetni.) Ezekből igazából csak rajzfilm minőségben lehetett dolgozni, néhány óra után azonban Ken elégedetten állapította meg, hogy a találomra kiválasztott, meglehetősen lapos sztoriból egészen használható kis filmet sikerült összetákolnia. Mindent összevetve tehát kitűnően szórakozott.

Ekkor azonban a műszerfalon diszkréten megszólalt egy sípoló hang, s az egyik monitor mellett kigyulladt egy sárga lámpa.

Ken felnézett, és hosszú pillanatokig tökéletes értetlenséggel nézte a sárga fényt. Fogalma sem volt róla, mit kéne tennie. Aztán gyorsan – de gondosan – elmentette a munkáját, eltette az olvasópadot, és a kijelző műszer elé ült. Az egyik távolsági mérőegység volt, és azt jelezte, hogy valami bekerült a megfigyelési szektorba. Hogy mi, azt egyelőre nem lehetett megállapítani, sem azt, honnan jött, vagy hová tart.

Ken mozdulataiba visszatért a rutin: automatikusan elindította az események magas fokozatú jelzéssel ellátott rögzítését (a biztonsági rögzítés mellé), a tisztázott és közben ellenőrzött információt leadta az információs rendszer adattovábbító egységének, így az a lehető legrövidebb időn belül eljut majd mind a telep illetékeseihez, mind a Központi Adattárba, mind a Szövetségi Központ analizátoraihoz, mind a szomszédos csillagrendszerek szakértőihez. Ezzel garantálható, hogy ha az információ fontossá válik, nem fog elveszni, és mindenki, aki számára jelentőssé válhat, kellő időben hozzá is fér.

Ken ezután átgördült a műszerfal egy távolabbi egységéhez, ahol a speciális műszerek kijelzői voltak elérhetők. Ezek többségét azonban nem használták, mert egyszerűen nem volt mit mérni velük. (Más részüket bérbe adták tudományos kutatásokhoz.) Most az előírásoknak megfelelően sorra aktiválta a berendezéseket, és ráállította őket a betolakodóra, hogy mielőbb megállapíthassák, mivel van dolguk.

Amikor végzett, visszatért az első műszer elé, és újra megnézte a jelet. Továbbra is világított. Elmélázott azon, mekkora buli lenne, ha esetleg egy idegen űrhajót fedezett volna fel. A gondolat kellemes volt, de pontosan tudta, mennyire irreális. Az emberiség története során már sok mindent megélt, sokat tapasztalt, de hiába hódított meg számos világot, értelmes életnek sehol nem találta nyomát. S ha mindez nem lenne elég érv, ott van a Harmadik Hullám kudarca: hiába beszélnek arról mindenfelé az emberek lakta világban, hogy itt lenne az ideje a távolabbi célpontok meghódításának, sok-sok évtizede senki nem volt képes olyan megoldással előállni, ami legalább reális esélyt jelentene az irgalmatlan távolság leküzdésére. Ha azonban ez az emberiségnek ennyi idő alatt sem sikerült, miért kellene feltételeznünk, hogy másnak mégis ment?

A gondolatmenet végén Ken felsóhajtott, és arra jutott magában, hogy valószínűleg egy kóbor aszteroidáról lesz végül szó. Egy hirtelen ötlettől vezérelve átgördült a Központi Napló konzolja elé, és lekérte az adatokat, mikor fordult elő utoljára, hogy a Cobalt közelében aszteroidára bukkantak. Némiképp meghökkenve olvasta, hogy ilyen még nem fordult elő.

Hosszan bámult kifelé a sötét égboltra, az ismeretlen látogatón merengve.

Aztán összeszedte magát, s miután alaposan ellenőrizte, hogy mindent megtett-e az előírásoknak megfelelően, ismét elővette az olvasópadját, és behívta az elmentett filmjét. Igyekezett ismét elmerülni az alkotás felhőtlen örömében, de rá kellett jönnie, hogy nem megy. A gondolatai újra és újra visszatértek a különös idegenhez, ami ma este megzavarta a Cobalt sok évszázados nyugalmát.